Helyezést nem ért el, de én nagyon szeretem ezt az írásomat.
Szabad akarok lenni
Vasárnap reggel van.
Hallom apám lépteit közeledni. Fejemre húzom a takarót, úgy teszek, mintha
aludnék. Mélyeket lélegzem és szuszogva fújom ki. Nem sikerül átvernem.
- Kelj fel!
- Miért?
Tudom, miért kell
felkelnem, de azért rákérdezek. Egyszer talán valami más választ kapok.
- A kocsmába pálinkáért!
Könyörgőre fogom.
- Apuci, lécci, hadd ne
kelljen, nem akarok odamenni! Büdös van és az a sok koszos bácsi mind néz és
mindig sokat kell sorba állni, lécci, hadd ne kelljen!
A válasz egy összeszűkülő
szempár.
- Akarsz egy pofont?
Nem akarok pofont.
Felkelek, felöltözöm. Olyan lassan csinálom, amennyire csak merem.
Elkészülök. Kimegyek a
konyába. Anyám a kezembe nyomja az elnyűtt csíkos táskát, benne két üres 2 decis pálinkás üveg és a pénz. Nem
elég, hogy hazafelé kocognak a szatyorban az üvegek, még odafelé is, mindenki
hallhatja a szégyenemet, aki mellett elmegyek.
Nézek rá, várom, hogy
mondjon valamit, hogy védjen meg, de nem teszi. Elfordul, vizet enged a
mosogatáshoz. Talán ő is a pofontól tart. Vagy attól, hogy egyszer apám majd őt
küldi pálinkáért. De sosem őt küldi, hanem engem, vagy néha velem együtt a húgomat
is.
10 éves vagyok. Szabad
akarok lenni.
***
Nem bírom tovább, nyomnom
kell. A szülésznő kiabál velem, hogy ne tegyem, de ezt már nem én irányítom,
hanem valami nálam nagyobb erő. A gyerekem meg akar születni és én nem tudom
visszatartani.
Az orvos már az arcomba
üvölt.
- Ne nyomjon! A nyakán
van a köldökzsinór, megfojtja!
Megáll az idő, benne én
is. Sosem voltam még ennyire tehetetlen. Az orvos a két lábam közt, de semmit
se látok a hasamtól, a lábam kikötve a kengyelben. A férfi idegesen, kapkodva
mozog.
A magzatfigyelő monitor
hangja megváltozik. Az addigi egyenletes ritmust egyre lassuló sípolás váltja
fel.
- Mi történik? -kérdezem.
Nem felelnek.
- Mi a baj? -próbálkozom
újra, de válasz most sincs.
Valaki odahúz egy
műszerekkel teli asztalt. Az orvos még mindig a két lábam között. Nem mondanak
nekem semmit, csak egymással beszélnek fojtott hangon.
- Elvágjuk! – hallom.
A szülésznő egy ollót
vesz el az asztalról, az orvos kezébe adja. Mit akar elvágni? Hiszen még meg
sem született a baba!
De közben mégis. Már kint
is van. Néma csend: a baba nem sír, az orvos nem beszél.
- Miért nem sír?
-kérdezem.
- Dolgozunk rajta – nem
tudom, kitől jön a válasz. A baba hátát látom, ahogy egy pillanatra felemelik.
Ijesztően lilás kék.
- Szívfrenkvencia?
- Nyolcvan.
- Apgar?
- Négyes.
- Folytassuk a
lélegeztetést.
A világ összes ideje
eltelik, mire egy halk nyöszörgést hallok.
- Freki?
- Száz felett.
- Apgar?
- Hatos.
- Na végre -mondja az
orvos és végre felém fordul. -Asszonyom, a kislányát inkubátorba kell tennünk
és fel kell szállíttatnunk
újszülött-mentővel Budapestre.
Kislány… Kislányom…
- Doktor úr, kérem,
mondja már meg, hogy mi történt?
- A baba nyakára
többszörösen rá volt tekeredve a köldökzsinór, ami szülés közben ráfeszült a
nyakára és nem engedte megfelelően előrehaladni.
- De életben marad?
- Én most erre nem tudok
válaszolni, majd a kollégáktól kell érdeklődni Budapesten.
Eltelik 2 nap. Saját
felelősségemre elhagyom a kórházat, megyek Pestre a lányom után. A PIC
inkubátorjai melletti monitorok csipogása karistolja az agyamat. Végre
megtalálom a doktornőt, aki a lányomat kezeli. Beinvitál az irodájába.
- Üljön le, kérem. Egy
kis vizet?
- Nem kérek, köszönöm.
Csak azt szeretném tudni, mi van a lányommal, mert eddig senki nem mondott
semmit.
- Mint bizonyára tudja, felmerült
az enyhe vagy középsúlyos hypoxiás-ischaemiás encephalopathia lehetősége.
- Hogy micsoda?
- Szülés közben
oxigénhiányos állapot lépett fel.
- Nem, nem tudtam!
-tényleg meg vagyok döbbenve.
A doktornő félrebillenti
a fejét, de nem kommentálja a reakciómat.
- Tehát miután
beszállították hozzánk az újszülöttet, vérgázt vettünk. Az eredmények alapján
felmerült a jelentős oxigénhiányos állapot bekövetkezte.
- Ez mit jelent?
- Most folyamatos
megfigyelés alatt tartjuk, mást nem tudok mondani.
- De mégis? Normális
lesz? Vagy…
- Ezt most még nem tudjuk
megmondani.
- Doktornő, kérem, ne rázzon
le ennyivel. Mondja el, mik az esélyei? Nagyon kérem!
Most először néz rám úgy,
hogy érzem, lát is engem. Felém hajol.
- Nézze, tényleg nem
akarok jóslásokba bocsájtkozni. Enyhe esetben nehezebben fog szopni, talán
kicsit lassabb ütemben fejlődik, de idővel normalizálódik az izomtónusa és
teljesen átlagos életet tud élni. Az is lehet, hogy kívülről semmi sem látszik
majd, de előfordulhatnak tanulási nehézségek, megkésett beszédfejlődés, figyelemzavar,
koordinációs problémák. Súlyos esetben.. de ennyire ne szaladjunk előre. Hamarosan
csinálunk még egy agyi EKG-t és egy MRI-t, addig kérem, legyen türelemmel.
Kitámolygok. 23 éves
vagyok.
Szabad… nem lehet.
***
Nem tudom, ma milyen
hangulatban jön haza. A vacsora mindenesetre már kész, a gázon várja, hogy
rámelegítsek, amikor szükséges.
Az újságot az asztalra
készítem. Olvasni próbálok, de túl fáradt vagyok hozzá.
Csörren a kulcs. Megjött.
- Mi a vacsora? –
köszönés nélkül ül az asztalhoz.
- Szia. Zöldbabfözelék.
- Hülye vagy? Mikor ettem
én meg a zöldbabfőzeléket?!
Nem vagyok hülye.
Pontosan tudom, hogy 3 hete megette. Mindig felírom, mit főztem aznap és hogy
hogy ízlett neki. Megtanultam már, hogy az ilyesmit ne bízzam a véletlenre.
- Vidd innen a francba,
adj valami rendes ételt.
Kolbászt, kenyeret és
paradicsomot veszek elő. Ezt mindig
megeszi. Hogy minek bajlódok a főzéssel… ja igen, tudom, minek. Mert ha egyszer
egy nap nincs meleg étel, akkor azért ordít.
- Egész nap a főnököm
baromságait kell hallgatnom, mindenért engem ugráltat, hát engedtessék már meg,
hogy legalább itthon nyugtom legyen! És erre mi vár? Egy rendes tányér étel,
olyan marha nagy kérés ez?
Nem felelek, semmi
értelme, csak olaj lenne a tűzre.
37 éves vagyok, de 80-nak
érzem magam.
Lenni
akarok.
***
Reggel van, már
próbálkoznak a nap első sugarai. Kinyitom az ablakot. A szomszédasszony megy el
épp előtte.
- Szia, megyek a boltba,
hozzak valamit?
- Szia! Nem kell semmi,
de ha visszafelé jössz, ugorj be egy kávéra. Addigra a kenyér is megsül.
Integetünk egymásnak
búcsúzóul. Beengedem a macskákat, akik hangos nyávogással biztosítanak róla,
hogy már épp készültek éhen halni. A kutyám odavakkant nekik, de ez részéről
inkább köszönés, mint ijesztgetés.
Ránézek a sülő kenyérre.
Isteni az illata, betölti az egész teret. Nincs nehéz dolga, az egész ház alig
42 négyzetméteres. Cserébe nagy a kertje. Teleültettem virágokkal és
zöldségekkel, mindig van mit nézni benne. Hatalmas fák árnyéka vigyáz rám és az
állataimra.
62 éves arcom néz rám
vissza derűsen a tükörből.
Szabad vagyok.
