Szabadság témájú pályázatra

 Helyezést nem ért el, de én nagyon szeretem ezt az írásomat.

Szabad akarok lenni 

Vasárnap reggel van. Hallom apám lépteit közeledni. Fejemre húzom a takarót, úgy teszek, mintha aludnék. Mélyeket lélegzem és szuszogva fújom ki. Nem sikerül átvernem.

- Kelj fel!

- Miért?

Tudom, miért kell felkelnem, de azért rákérdezek. Egyszer talán valami más választ kapok.

- A kocsmába pálinkáért!

Könyörgőre fogom.

- Apuci, lécci, hadd ne kelljen, nem akarok odamenni! Büdös van és az a sok koszos bácsi mind néz és mindig sokat kell sorba állni, lécci, hadd ne kelljen!

A válasz egy összeszűkülő szempár.

- Akarsz egy pofont?

Nem akarok pofont. Felkelek, felöltözöm. Olyan lassan csinálom, amennyire csak merem.

Elkészülök. Kimegyek a konyába. Anyám a kezembe nyomja az elnyűtt csíkos táskát, benne két  üres 2 decis pálinkás üveg és a pénz. Nem elég, hogy hazafelé kocognak a szatyorban az üvegek, még odafelé is, mindenki hallhatja a szégyenemet, aki mellett elmegyek.

Nézek rá, várom, hogy mondjon valamit, hogy védjen meg, de nem teszi. Elfordul, vizet enged a mosogatáshoz. Talán ő is a pofontól tart. Vagy attól, hogy egyszer apám majd őt küldi pálinkáért. De sosem őt küldi, hanem engem, vagy néha velem együtt a húgomat is.

10 éves vagyok. Szabad akarok lenni.

***

Nem bírom tovább, nyomnom kell. A szülésznő kiabál velem, hogy ne tegyem, de ezt már nem én irányítom, hanem valami nálam nagyobb erő. A gyerekem meg akar születni és én nem tudom visszatartani.

Az orvos már az arcomba üvölt.

- Ne nyomjon! A nyakán van a köldökzsinór, megfojtja!

Megáll az idő, benne én is. Sosem voltam még ennyire tehetetlen. Az orvos a két lábam közt, de semmit se látok a hasamtól, a lábam kikötve a kengyelben. A férfi idegesen, kapkodva mozog.

A magzatfigyelő monitor hangja megváltozik. Az addigi egyenletes ritmust egyre lassuló sípolás váltja fel.

- Mi történik? -kérdezem.

Nem felelnek.

- Mi a baj? -próbálkozom újra, de válasz most sincs.

Valaki odahúz egy műszerekkel teli asztalt. Az orvos még mindig a két lábam között. Nem mondanak nekem semmit, csak egymással beszélnek fojtott hangon.

- Elvágjuk! – hallom.

A szülésznő egy ollót vesz el az asztalról, az orvos kezébe adja. Mit akar elvágni? Hiszen még meg sem született a baba!

De közben mégis. Már kint is van. Néma csend: a baba nem sír, az orvos nem beszél.

- Miért nem sír? -kérdezem.

- Dolgozunk rajta – nem tudom, kitől jön a válasz. A baba hátát látom, ahogy egy pillanatra felemelik. Ijesztően lilás kék.

- Szívfrenkvencia?

- Nyolcvan.

- Apgar?

- Négyes.

- Folytassuk a lélegeztetést.

A világ összes ideje eltelik, mire egy halk nyöszörgést hallok.

- Freki?

- Száz felett.

- Apgar?

- Hatos.

- Na végre -mondja az orvos és végre felém fordul. -Asszonyom, a kislányát inkubátorba kell tennünk és fel kell szállíttatnunk  újszülött-mentővel Budapestre.

Kislány… Kislányom…

- Doktor úr, kérem, mondja már meg, hogy mi történt?

- A baba nyakára többszörösen rá volt tekeredve a köldökzsinór, ami szülés közben ráfeszült a nyakára és nem engedte megfelelően előrehaladni.

- De életben marad?

- Én most erre nem tudok válaszolni, majd a kollégáktól kell érdeklődni Budapesten.

Eltelik 2 nap. Saját felelősségemre elhagyom a kórházat, megyek Pestre a lányom után. A PIC inkubátorjai melletti monitorok csipogása karistolja az agyamat. Végre megtalálom a doktornőt, aki a lányomat kezeli. Beinvitál az irodájába.

- Üljön le, kérem. Egy kis vizet?

- Nem kérek, köszönöm. Csak azt szeretném tudni, mi van a lányommal, mert eddig senki nem mondott semmit.

-  Mint bizonyára tudja, felmerült az enyhe vagy középsúlyos hypoxiás-ischaemiás encephalopathia lehetősége.

- Hogy micsoda?

- Szülés közben oxigénhiányos állapot lépett fel.

- Nem, nem tudtam! -tényleg meg vagyok döbbenve.

A doktornő félrebillenti a fejét, de nem kommentálja a reakciómat.

- Tehát miután beszállították hozzánk az újszülöttet, vérgázt vettünk. Az eredmények alapján felmerült a jelentős oxigénhiányos állapot bekövetkezte.

- Ez mit jelent?

- Most folyamatos megfigyelés alatt tartjuk, mást nem tudok mondani.

- De mégis? Normális lesz? Vagy…

- Ezt most még nem tudjuk megmondani.

- Doktornő, kérem, ne rázzon le ennyivel. Mondja el, mik az esélyei? Nagyon kérem!

Most először néz rám úgy, hogy érzem, lát is engem. Felém hajol.

- Nézze, tényleg nem akarok jóslásokba bocsájtkozni. Enyhe esetben nehezebben fog szopni, talán kicsit lassabb ütemben fejlődik, de idővel normalizálódik az izomtónusa és teljesen átlagos életet tud élni. Az is lehet, hogy kívülről semmi sem látszik majd, de előfordulhatnak tanulási nehézségek, megkésett beszédfejlődés, figyelemzavar, koordinációs problémák. Súlyos esetben.. de ennyire ne szaladjunk előre. Hamarosan csinálunk még egy agyi EKG-t és egy MRI-t, addig kérem, legyen türelemmel.

Kitámolygok. 23 éves vagyok.

Szabad… nem lehet.

***

Nem tudom, ma milyen hangulatban jön haza. A vacsora mindenesetre már kész, a gázon várja, hogy rámelegítsek, amikor szükséges.

Az újságot az asztalra készítem. Olvasni próbálok, de túl fáradt vagyok hozzá.

Csörren a kulcs. Megjött.

- Mi a vacsora? – köszönés nélkül ül az asztalhoz.

- Szia. Zöldbabfözelék.

- Hülye vagy? Mikor ettem én meg a zöldbabfőzeléket?!

Nem vagyok hülye. Pontosan tudom, hogy 3 hete megette. Mindig felírom, mit főztem aznap és hogy hogy ízlett neki. Megtanultam már, hogy az ilyesmit ne bízzam a véletlenre.

- Vidd innen a francba, adj valami rendes ételt.

Kolbászt, kenyeret és paradicsomot veszek elő.  Ezt mindig megeszi. Hogy minek bajlódok a főzéssel… ja igen, tudom, minek. Mert ha egyszer egy nap nincs meleg étel, akkor azért ordít.

- Egész nap a főnököm baromságait kell hallgatnom, mindenért engem ugráltat, hát engedtessék már meg, hogy legalább itthon nyugtom legyen! És erre mi vár? Egy rendes tányér étel, olyan marha nagy kérés ez?

Nem felelek, semmi értelme, csak olaj lenne a tűzre.

37 éves vagyok, de 80-nak érzem magam.

Lenni akarok.

***

Reggel van, már próbálkoznak a nap első sugarai. Kinyitom az ablakot. A szomszédasszony megy el épp előtte.

- Szia, megyek a boltba, hozzak valamit?

- Szia! Nem kell semmi, de ha visszafelé jössz, ugorj be egy kávéra. Addigra a kenyér is megsül.

Integetünk egymásnak búcsúzóul. Beengedem a macskákat, akik hangos nyávogással biztosítanak róla, hogy már épp készültek éhen halni. A kutyám odavakkant nekik, de ez részéről inkább köszönés, mint ijesztgetés.

Ránézek a sülő kenyérre. Isteni az illata, betölti az egész teret. Nincs nehéz dolga, az egész ház alig 42 négyzetméteres. Cserébe nagy a kertje. Teleültettem virágokkal és zöldségekkel, mindig van mit nézni benne. Hatalmas fák árnyéka vigyáz rám és az állataimra.

62 éves arcom néz rám vissza derűsen a tükörből.

Szabad vagyok.